Fodor Béla – pilóta
Hogy nem lettem „kukacbombázó” pilóta
Fodor Béla – és a sorozatunkban korábban bemutatott - Viczián István életútját szinte egymásra lehetne tenni, annyira hasonlítanak egymásra – legalábbis egy bizonyos pontig. Mindketten már tizenéves korukban elhatározták, hogy pilóták lesznek és ezek után hihetetlen eltökéltséggel dolgoztak azon, hogy megvalósítsák gyerekkori álmukat. Ugyanarra a kazahsztáni pilótaképző egyetemre jártak, majd az iskola befejeztével mind a ketten az egykori hazai légitársaságnál, a Malévnál kezdték meg pályafutásukat. Képletesen szólva még egy ideig kötelékben repülnek, de az évek múlásával később már más-más irányban. Ezúttal Fodor Béla gépével repülünk vissza az időben.
Fodor Béla kapitányi egyenruhában fogad, olyan, mint akit skatulyából húztak ki. Alig vagyunk túl a bemutatkozáson, de már úgy beszélgetünk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Béla jókedélyű ember, az egész beszélgetés alatt szinte arcán van a mosoly, melynek szélessége a történetek függvényében változik vagy éppen vált itt-ott csibészesre. Nem is rejti véka alá, hogy nem mindig állt be a sorba, ez főleg az egyetemi éveire volt igaz – meséli – de erről később, jöjjenek a kezdetek.
Viczián István azt mesélte, hogy őt gyerekkorban egy film állította szélirányba, ekkor határozta el, hogy pilóta lesz. A te életedben is volt olyan dolog, ami ennyire markánsan meghatározta, hogy te is az legyél?
Fodor Béla (F.B.): Egy Celldömölk melletti kis faluban születtem, Merseváton, ami 23 kilométerre van Pápától, ahol egészen 2000-ig egy katonai reptér volt. Ennek a reptérnek az egyik füves kifutója tőlünk nem messze volt, a légtér meg a fejünk fölött. Akkoriban nem vették nagyon komolyan a zajterhelést, ennek okán nem egyszer előfordult, hogy a vadászgépek kis magasságban is repültek és ekkor, lépték át a hangsebességet, melynek hatalmas durranását nem ritkán néhány háza ablaka is bánta. Én ennek ellenére élveztem ezt az egészet, állandóan az eget néztem és figyeltem az elfogási manővereket, a műrepülő kunsztokat, aminek a látványa óhatatlanul vágyakat ébresztett bennem - de szerintem ezzel a legtöbb korombéli srác is így volt.
Ez a dolog annyira megfogott, hogy már eleve valami ehhez kapcsolódó iskolába is mentél?
Tulajdonképpen fel sem merült ez az irány. Egy székesfehérvári gépipari szakközépiskolába jelentkeztem, annak is az akkor újonnan indított híradástechnika szakára. Tizenöt éves lehettem, amikor az iskolába „repülős toborzók” jöttek Dunaújvárosból. Jelentkeztem, majd mindenkit, akit érdekelt ez a dolog, elküldtek egy orvosi vizsgálatra, aminek az eredményként hárman maradtunk csapatból. Amikor ez megvolt, rögtön tovább is vittek minket Kecskemétre egy másik, de már katonai repülőorvosi vizsgálatra is, hogy megtudják, vadászpilótának is alkalmasak vagyunk-e. Itt a végén a társaim közül én feleltem meg egyedül. Nagyon boldog voltam.
Pestiesen mondva nem semmi, hogy már 15 évesen egy ilyen vizsgálatsorozatot megcsináltak az emberen.
Nyilván fontos volt nekik, hogy minél fiatalabb korban megtalálják az olyan repülés után érdeklődőket, akik alkalmasak lehetnek erre a pályára. Ugyanakkor sok köszönet nem lett abban, hogy megfeleltem, mert a kollégiumi igazgató nem járult hozzá ahhoz, hogy én szombatonként – abban az időben nem volt szabad szombat - eljárjak a dunaújvárosi MHSZ reptérre repülni. Így nekem a vitorlázó iskola kimaradt, de a lehetőség, hogy alkalmas vagyok akár vadászpilótának is, utána már mindig ott motoszkált a fejemben. Ahogy közeledett az érettségi, úgy erősödött bennem a dolog, hogy én a repülés irányában fogok tovább tanulni. Nyíregyházára jelentkeztem – ahogy akkor mondták – „kukacbombázónak”, azaz mezőgazdasági pilótának, de az első évben nem vettek fel. Ezért a szakmámban helyezkedtem el, mint elektroműszerész.
Mondjuk az sem egy rossz szakma…
Én imádtam, mert az áramot nem lehet látni, mégis valahol, valahogy folyik és működtet valamit, szóval ez mindig is izgatott engem. A sikertelen felvételi után azonban még sem akartam egy szövetkezetnél, vagy az egykori GELKÁNÁL elhelyezkedni, ezért mindenféle kapcsolatoknak köszönhetően bekerültem a pápai reptérre, ahol adóvevőket javítottam, így közel maradhattam a repüléshez.
Másodszorra felvettek és ismét átestem egy nagyon komoly orvosi szűrésen, aminek a végén mindösszesen tizenketten maradtunk. Előfelvételisként rögtön el is vittek minket katonának, de nem ám Szandaszőlősre a repülőtérre, hanem Szolnokra a tüzérekhez. Nem értettem a dolog logikáját, de ugyanakkor különleges státuszunk volt. A fősikola felkészítő tanárokat küldött a laktanyába, úgyhogy tulajdonképpen már ekkor elkezdődött az oktatásunk. Még javában katonák voltunk, amikor az iskola küldött egy felhívást, hogy lehet a Szovjetunióba ösztöndíjra jelentkezni. Ez távlatokban azt is előrevetítette, hogy akinek sikerül elvégeznie ezt az iskolát, abból már egészen biztosan pilóta lesz és nem egy „kukacbombázón”. Volt köztünk egy szegedi srác, aki nagyon kapacitált bennünket, hogy adjuk be a jelentkezésünket, aminek a vége az lett, hogy mindannyian beadtuk csak ő nem, mert szerelmes lett. (nevet) Én az esélytelenek nyugalmával adtam be ezt a papíromat, mert tudtam, hogy én duplanullás vagyok oroszból.
Közbevetőleg: Ezek szerint jól sejtem, hogy te is arra az aktyubinszki egyetemre jelentkeztél, ahova István?
Igen, csak ő előttem járt két évvel. A kint indult hét évfolyamból a középsőben voltam. Visszatérve a felvételire, az tényleg oroszból volt. Szegény édesanyám már akkor is a fejét fogta, amikor Nyíregyházára jelentkeztem, de amikor ehhez hozzájött, hogy már nem is Nyíregyháza, hanem a Szovjetunió, akkor végképp összeroskadt. Én meg csak mondtam neki, hogy ne izgassa magát, úgy sem vesznek fel, mert oda kell az orosz nyelv, azt meg én nem tudom. Így is lett, két nullás felvételit írtam. Mégis behívtak elbeszélgetésre a KISZ KB egyik Feneketlen tónál lévő irodájába. A többieknek nem tudom mit mondtak, nekem azt: Fodor elvtárs, gratulálunk! Ugyan két nullás felvételit írt, de felvették, oroszul meg majd kint megtanul. (nevet)
Neked milyen benyomásaid voltak az iskolával, illetve a kinti élettel kapcsolatban?
A tanáraink fantasztikusak voltak, technika is rendben volt. Nyilván, amikor kimentünk, akkor minket is mellbevágott az ottani állapot, hiszen mi viszonylagos jólétből mentünk ki oda. Talán nem szép ilyet mondani, de az ember néhány hónap után megszokta vagy elfogadta, hogy itt mások a körülmények. Ma már biztos, hogy máshol van az ingerküszöb, de akkor nem érdekelt minket. Olyan élményeink voltak és olyan helyeken fordultunk meg az egyetemi éveink alatt, amit ma meg sem tudnánk fizetni. Bejártuk szinte egész Közép-Ázsiát Taskenttől Alma Atáig nem egyszer, nem kétszer és volt, hogy több napon keresztül is ott voltunk ezeken a helyeken. Természetesen azt sem szabad elfelejteni, hogy tizennyolc-húszévesek voltunk és legyenek bármilyenek is a körülmények, egy idő után jó buliként fogtuk fel az egészet, amihez persze mi is hozzátettük a magunkét, mert elég renitens évfolyam voltunk.
Út Aktyubinszkba
Mielőtt kiutaztunk, részt vettünk egy nyelvi előkészítő tanfolyamon. A csapat egyik fele Moszkvában, a másik fele Harkovban végezte el ezt a kurzust. Én a harkoviban voltam, onnan repültünk volna tovább Aktyubinszkba. A magyar követség meg is vette a repülőjegyeket, azonban az ellenőrzésnél visszafordítottak minket. Az volt a mondás: Aktyubinszk egy zárt város, ahova külföldiek nem mehetnek. Hiába volt rajtunk aeroflottos egyenruha, ez nem hatotta meg őket. Visszamentünk a szállásra, az ottani lányok nagy örömére, majd újabb pár nap múlva repülő helyett vonatra szálltunk. Két és fél nap volt az út, ami felejthetetlen emlék volt, már csak azért is, mert amikor leszálltunk, olyanok voltunk, mint a tengeri betegek, ugyanis teljesen átvettük a vonat mozgását.
Aktyubinszk egy kietlen vidék, a nyár nagyon meleg és száraz, a tél hideg és csapadékos. Fa, bokor sehol nincsen, a sztyeppe pedig csak tavasszal kel életre. Az elolvadt hó a dűnék között kis tavakat alkot, ekkor virágzik a vad tulipán is, ami fantasztikus látvány – egy hónapig tart ez a csoda, utána minden újra barna és kopár lesz.
Szóval amikor leszálltunk a vonatról, igazából senki nem fogadott bennünket, egy első évfolyamos társunk jött ki elénk a pályaudvarra és kísért el a szállásunkra. A szobában nem volt egy árva bútordarab sem csak négy sodronyos vaságy, úgyhogy az első éjszaka sodronyon aludtunk. Néhány nap után konstatálta az iskola, hogy megjöttünk. Persze mi is befeszültünk egy kicsit ezen fogadtatáson és ahol tudtuk, bojkottáltuk az iskolai rendtartást, amit persze nem néztek jó szemmel. Nem jártunk egyenruhában és az órákat sem látogattuk nagy intenzitással, a kimenőkhöz sem kértünk engedélyt, hanem mentünk, amikor kedvünk tartotta és persze civilben, ami nem volt egy jó húzás, mert a közbiztonság enyhén szólva is rossz volt. Előfordult, hogy az egyik társunkat a nyílt utcán vetkőztették majdnem, hogy gatyára a farmerje miatt, ami ott igen keresett ruhadarab volt. Ez az adok-kapok helyzet egészen addig tartott, amíg a moszkvai magyar nagykövetségtől meg nem látogatott minket a kulturális attasé, aki persze a szőnyeg szélére állított minket. Ezek után normalizálódott a viszony és kezdtünk el mi is iskolába járni.
A főiskola után neked is egyenes út vezetett a Malévhoz?
Igen és ugyanazokat a protokollokat kellett végigcsinálni, mint Istvánnak. Új, európai szakszolgálati engedélyt kellett és megtanultunk angolul is.
Később milyen típusú gépeken repültél?
Az élet úgy hozta, hogy én túl sok típuson nem repültem. Kazahsztánban a JAK18T és JAK 40-esen, utána itthon TU-134-esen és még később pedig a 737-esen, de annak minden változatával. Érdekességként említeném meg, hogy a TU-134 hattyúdalára be lehetett fizetni, ugyanis utána nem sokkal végképp kivonták őket a forgalomból. Ahol egészen biztosan van még belőlük, ahogy IL-18-asból is, az Észak Korea. Egy jó ismerősömnek sikerült vízumot kapnia és ő látott itt ilyen gépeket. Leesett az álla, mert olyan kifogástalan állapotban voltak ezek a repülők, mintha egy órát sem repültek volna.
A pályafutásod során végig a Malév kötelékében voltál, ameddig lehetett?
Ahogy korábban említettem, én már öt évet töltöttem Aktyubinszkban és amikor hazajöttem, úgy voltam vele, hogy ennyi nekem pont elég volt a külföldből, meg egyébként is nagyon szeretem ezt az országot a szépsége miatt és a hibáival együtt is. Huszonkilenc évet töltöttem el a vállalat kötelékében, tulajdonképpen addig, amíg létezett. Visszatekintve is csak azt mondhatom, hogy a Malév csodálatos időszaka volt az életemnek. Gondolom, ezt István is meg tudta erősíteni, igaz, hogy neki volt közben öt év Japán is.
Igen, hasonlóan vélekedett, de ahogy elmesélte, Japánt kár lett volna kihagynia.
Hát igen, annál is inkább mert a családjával együtt lehetett kint. Egyedül más a pilótaélet olyan, mint a tengerészeké. Családosan gyorsan megtalál a honvágy, ha egyedül vagy, akkor pedig egyszerűen nem is tudsz a magánéleteddel foglalkozni, mert a körülmények nem teszik lehetővé.
A miénk egy semmihez nem hasonlítható életpálya, amihez, ha az ember családban él, kell egy partner is, egy jó partner. Nekem óriási szerencsém volt, mert a feleségem nagyon remek társ volt ebben. Én ugyan soha nem voltam hosszú ideig távol, de még emellett is szükség volt az ő megértésére és a bizalmára.
A feleséged mivel foglalkozik?
Ő is Malévnél dolgozott, majd átment egy másik céghez, de sajnos idejekorán meghalt…
Látom, hogy elérzékenyültél…
Akkor nagyon nehéz éveink voltak, ott maradtam két kiskorú gyerekkel. Ehhez a lelki túléléshez a repülés adta az erőt, ez segített ahhoz, hogy fel tudjak állni. Nem volt egyszerű. Amikor a gyerekek kirepültek, akkor jött el az a pillanat, amikor azt gondoltam, most már itt az ideje annak, hogy a saját sorsommal is foglalkozzak. Nem tudom, hogy van-e valaki odafent, de ha igen, akkor jól elrendezte ezt a dolgomat. Több mint két évtized után összetalálkoztam egy fiatalkori barátnőmmel, akivel akkoriban nyolc évig voltam együtt, majd szétváltunk és mindenki élte tovább az életét. Szinte meseszerű, hogy sok-sok évvel azután, ahogy újra találkoztunk, minden ott folytatódott, ahol huszonöt éve abbahagytuk. Ő lett a második feleségem.
folytatjuk...
