És ez a „valaki”, aki fent van, a pályádat hogyan igazgatta tovább?

Viccesnek tűnik, de én például a rádióból értesültem arról, hogy a Malévnek vége lett. Én, aki mindig is azt gondoltam magamról, hogy nekem ezen a cégen kívül nem lesz más munkahelyem, keresnem kellett. Ráadásul ez egy peches időszak is volt, mert nem volt pilótahiány a piacon, ezért az elhelyezkedés is nehezebb volt. A Ryanairhez nem akartam menni, mert volt rálátásom a cégre, utaztam is velük és láttam a viszonyokat, ezért ezt a lehetőséget elvetettem. Másfelé kerestem, ekkor jött Kína és Indonézia, de jelentkeztem a Turkishez és JAL-hoz is. Egyébként érdemes itt megjegyeznem, hogy Kínában nagyon erős az orvosi alkalmassági vizsgálat. Abból a csapatból, aki oda jelentkezett, tizenkét másodpilótát vettek fel, de kapitányként orvosilag csak ketten feleltünk meg. Elképesztő részletességgel csinálták ezeket a vizsgálatokat, amit az is jól jellemez, hogy még agyi CT-t is csináltak csak azért, mert valamikor egy pilótának agydaganata volt és meghalt repülés közben. Az orvost meg majdnem elítélték emiatt. Szóval, ha valakinél csak egy minimális kétely is felmerült, már alkalmatlannak nyilvánították – semmit sem kockáztattak.

Az egyik nap hazajöttem Dél-Kínából, másnap meg mehettem vissza Jakartába egy újabb orvosi vizsgálatra. Kínával együtt felvettek Indonéziába is. Végül is utóbbi mellett döntöttem, ami egy csodálatos világ, de hát egyedül ebben a szép világban is nagyon nehéz volt. Három hónap munka, két hét pihenés idehaza, de ebben benne volt az utazás is, ami három nap. Eközben a fiaim itthon meg egyedül voltak, a kisebbik még szakközépiskolás volt.

Besegített neked vagy nekik valaki?

Nem, teljesen önálló életet éltek.

Ez dicséretre méltó. Meddig bírtad ezt az ingázást?

Két évig ment ez a dolog, aztán váltottam és jelentkeztem Indiába. Itt is rendben volt minden, de már a szimulátoros felvételire nem mentem el, mert úgy éreztem, hogy én ebben az országban nem tudnék élni, de most nem sorolnám fel, hogy miért – sok dolog miatt. Nagyjából a következő választásom sem volt sokkal jobb, mert Nigériába jelentkeztem. (nevet) Londonban volt a felvételi, ahova, elkísért a feleségem is. Ültünk a szállodai szobában és a bekészített újságok egyikében azt olvasom, hogy Nigéria a világ második legveszélyesebb országa, a közbiztonság szinte nulla. Ilyen kilátások ismeretében mentem oda, de összeségében soha semmilyen probléma nem volt, egy hatalmas kalandként éltem meg az egészet.

Így utólag mit is mondhatnál mást, de akkor is így gondoltad?

Nagyon jó volt a munkabeosztás, ami sokat döntött a latba. Egy hónap kint, egy hónap itthon. Azt gondoltam, hogy ilyen váltások mellett az adott hónapot kibírom valahogy. A repülőtéren nem kellett félnem, hiszen arra nagyon vigyáztak, amikor pedig a szállásról hoztak be vagy vittek haza, akkor fegyveres őrök kísértek. Ha előfordult, hogy máshol szálltam meg, akkor egy egész konvoj kísért. Az autómat elől-hátul egy-egy nyitott dzsip kísérte, a platóján öt-öt géppisztolyos rendőrrel.

Akkor elnöki pozícióban érezhetted magad.

Az biztos, de a helyzet paradoxona mégis csak az volt, hogy eközben a szállodából minden további nélkül ki tudtál sétálni. A hotel egyébként öt méter magas kerítéssel volt körbe véve, sok őrrel és a beléptetés olyan volt, mint a börtönökben, zsilipes rendszerű. De, ahogy Aktyubinszt, úgy Nigériát is meg lehetett szokni.

És milyenek voltak az emberek, a kollégák?

Az első tisztek jellemzően helyiek voltak, feketék, de nagyon érdekesen álltak a dologhoz. A legtöbbjük úgy került oda, hogy valakinek a valakije volt, kiképzést pedig Amerikában kaptak – de nem katonait, az egészen biztos. Egyszer azt kértem az egyiktől, hogy vegye át a kormányt, mire feletette a kezét és azt mondta: kapitány, az nem az én dolgom. (nevet) Szóval a tudásuk hagyott kívánni valót maga után, hogy a papírjaikat, hogy intézték azt nem tudom, de elképzelésem van róla. Ennek ellenére nem tudnék rosszat mondani róluk.

Mennyi ideig voltál itt?

Egy évig, aztán – minden elképzelhető védőoltás ellenére - elkaptam valami fertőzést és akkor hazajöttem. Akkor volt ott Ebola járvány, de nyilván nekem nem az volt, mert akkor most máshol lennék, nem itt. (nevet) Itthon elmentem a kórházba, ahol elkezdődött egyfajta kanosszajárás. Szóval mire odajutottam volna, a bürokrácia és az időpontfoglalások útvesztőjében, hogy sok nap után végre megvizsgáljanak, addigra jobban lettem és nem sokkal később meg is gyógyultam úgy, hogy orvos nem látott. A kinti repülőorvos adott egy növényi alapú svájci gyógyszert. Két nap alatt két dobozzal kellett beszedni - én be is szedtem, de egyáltalán nem biztos, hogy ettől gyógyultam meg.

Ezek után akkor már nem mentél vissza, ha jól értem.

Nem, idehaza a Farner légitársaságnál helyezkedtem el, ami egy kis vállalat, áruszállítással foglalkozik és bedolgozik a nagy csomagküldő cégeknek is. Először csak három, majd több repülőgéppel dolgoztak ezekkel repültem - nyugdíjas állás volt. Aztán elértem a hatvan évet és én is elmentem korkedvezménnel nyugdíjba. Most már a nagyobbik fiam folytatja helyettem a hivatást, aki szintén pilóta lett.

És a kisebbik mivel foglalkozik?

Ő a földön maradt, az autók és motorok szerelmese, ezzel is foglalkozik. Korábban kapacitáltam, hogy legyen repülőgépszerelő, mert megbecsült szakma, a világon bárhol el lehet helyezkedni vele és nem utolsó sorban közel ugyanolyan jól keresnek, mint a pilóták. De hajthatatlan volt.

És neked sikerült szépen abbahagyni, nem ürült ki az életed a nagy jövés-menés után?

Nem, ez egyáltalán nem okozott problémát. A konyhaművészettől kezdve a barkácsolásig nagyon sok minden érdekel. Szeretek fúrni-faragni, legyen az fa vagy fém. Erre mondja azt a kisebbik fiam, hogy jó, hogy én mindenhez értek, csak az a baj, hogy mindhez csak egy kicsit. (nevet)
Az életem során két házat építettem, az egyik túl nagyra is sikeredett. Ekkor jöttem rá, hogy amikor már valaminek a rabjává válik az ember, az nem jó, azt el kell engedni és akkorát kell választani, amekkorára szükség van. Ez a felismerés sok gondolatot is elindított bennem. Az életnek megvannak a különböző szakaszai: van, amikor nyüzsgésre vágysz, van, amikor egy még nagyobb házra, mert azt gondolod, hogy majd odajönnek a gyerekeid. De aztán rájössz, hogy miért is jönnének oda, amikor ők is a maguk életét akarják élni. A felismerés oda vezetett, hogy végül vettünk egy kisebb házat a Dunakanyarban, ami régóta nagy szerelmem. Bizonyos fokig remeteélet, mert egy üdülőövezetben van kevés helyi lakossal és körülöttünk hatalmas csenddel. A feleségem még dolgozik, ezért napközben javarészt egyedül vagyok. Ugyan mindig találok elfoglaltságot, de egy idő után ezt a nihilt is meg lehet unni, és néha már azon kaptam magam, hogy magamban beszélek. Erre a kisebbik fiam meglepett egy kis tacskóval, hogy ha már így van, legalább legyen valakinek. (nevet)

És hogy kerültél a Simflite csapatába?

Interneten olvastam róla és ezután kerestem meg Szüle Zsoltot. De nagyon jó, hogy rátaláltam, mert itt lehet egy kicsit szakmázni és visszajön a repülés élménye is, no meg a rengeteg emlék is. Úgyhogy ez a szimulátor dolog, az elfoglaltság tökéletesen megadja nekem azt a nyüzsgést, amire szükségem van az otthoni nyugalom mellett.

Nagyon szerencsés embernek tartom magam azért, hogy egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek. Olyan munkám volt, ami feltöltött és soha nem merített le. A gyerekeimnek is mindig azt mondtam, bármit is választanak, az olyan legyen, amit szeretnek. Ugyanis, ha szereted, amit csinálsz, akkor soha nem kell dolgoznod.