Nagy Jenőről azt gondolom - Moldova György után szabadon -, hogy ő az az ember, akit „a mozdony füstje megcsapott”. A találkozásunkra terepszínű nadrágban érkezik. Úgy érzem a mundérra hajazó ruhadarab ez esetben nemcsak szimbolikus jelentéssel bír, hanem fontos része is az attitűdjének, mint ahogy az is, hogy rendkívül kommunikatív személyiség. Amikor egy kollégája elengedett erre az interjúra azt mondta nekem: „Nem lesz gond, Zsenyán csak meg kell nyomni a gombot és egy hétig tud beszélni.” És ez egyáltalán nem volt túlzás. Pestiesen szólva legszívesebben úgy aposztrofálnám – remélem ezt elnézi nekem -, hogy egy jó értelemben vett dumagép, hihetetlen lexikális tudással a tarsolyában. Még tíz perce sem ismertük egymást, de már túl voltunk az Atlanti Óceán átrepülésének magyar vonatkozású történetén. Ennek tükrében talán nem véletlen, hogy Nagy Jenő – aki innentől már nekem is csak Zsenya - a honi és környező országok repülős eseményeinek műsorvezetője, merevszárnyú szakkommentátora - ahogy a hivatalos passzusban jegyzik -, a Simflite talk show-inak házigazdája. A beszélgetésünknek nincs egyetlen olyan része sem, ami ne ágazna le újabb és újabb történet irányába – ennek okán nem volt könnyű kordában tartani az anekdotái sorát és persze az olykor mélyen szántó gondolatait sem. De bármerre is kalandozunk Zsenya életének történetében, ezt mindig két vastagabb szál mentén tesszük: az egyik maga a repülés élménye, amit szinte teljesen mindegy, hogy milyen környezet vett körül, a másik az emberi értékek és az egészséges önérzet. Ez utóbbi már a beszélgetés elején teret nyer a szüleit említve, úgy érzem legbelül egy kicsit el is érzékenyül az emlékek felidézésekor. Egészen biztos vagyok abban, hogy ősei mintája egész életére kihatott és valahol be is keretezi pályafutását. Hiszen pont az önérzet miatt hagyott fel a vadászpilótai léttel és indult el más irányba. A pilótasors mementójaként MIG-21-es gépe a szolnoki Reptár hatalmas hangárjában még jó sokáig ott marad neki kedves emlékként, aki teheti, üljön bele.

 

Zsenya (Zs).: A történet távolabbról indul. Budapesten születtem, de Budaörsön laktunk egészen addig, amíg a szüleim el nem határozták, hogy leköltöznek Szolnok mellé. Részben azért az Alföldre, mert az édesapám maszek iparos akart lenni, másfelől ott nagyon olcsón lehetett házat venni

akkoriban. De a két dolog sorrendisége akár fel is cserélhető.

 

B.A.: Édesapád mivel foglalkozott?

 

Zs.: A papának nagyon nehéz és kemény gyerekkora volt. Hétévesen odaadták szolgálni, iskolába is csak akkor tudott járni, amikor az állatok deleltek. Ő és édesanyám is hat osztályt végzett, majd amikor lehetőségük lett, akkor esti iskolában elvégezték a hetedik és nyolcadik osztályt is. Édesapám számára tulajdonképpen ekkor nyílt ki a tér, az élet és elkezdett szakmákat tanulni. Hihetetlen tudásvágy volt benne, ezért több szakmát is elsajátított, sokszor párhuzamosan egyszerre több iskolába is járt. Én a műhelyében nőttem fel, tulajdonképpen nem csoda, hogy engem is megfertőzött a műszaki vonal. Ennek okán gépipari technikumba jelentkeztem az általános iskola után. Egy nap bejött egy pocakos pasi az iskolába és megkérdezte a diákokat, hogy ki akar pilóta lenni. Az első orvosi vizsgálat pont arra a napra esett, amikor orosz dolgozatot kellett volna írni, így számomra egyértelmű volt, hogy én pilóta leszek. (nevet)

 

A megyei válogatáson jó sokan voltunk, ahonnan viszont csak én mentem tovább kecskeméti második fordulós alkalmasságira, ami már három napos vizsgálat volt és persze járt hozzá három igazolt nap is. Innen szintén továbbjutottam, ezért már úgy mentem haza, hogy én pilóta leszek, miközben tulajdonképpen még mindig nem tudtam, hogy mit is jelent ez pontosan. Legtávolabb addig láttam vagy azt képzeltem erről, hogy majd mezőgazdasági pilóta lehetek. A szüleim sem vették ezt túlzottan komolyan, legalábbis egészen addig, amíg nyáron be nem hívtak Szolnokra. Ekkor már adtak egy könyvet is a kezünkbe, amit nagyjából meg kellett tanulni, majd beültettek repülőbe, egy Zlin726-osba. A pilóta elvitt szűkebb hazám Tiszajenő fölé, ott szó szerint integettem anyukámnak, majd tettünk egy fordulót és visszarepültünk a bázisra. Mindeközben én vihogtam és zokogtam egyszerre, mert olyan emocionális sokként éltem meg ezt az egészet, amit azóta sem überelt semmi. Nagyjából ehhez hasonlót csak akkor éreztem, amikor a kislányom megszületett. Mondanom sem kell, hogy ott nekem végem lett.

 

 

Zs.: Igen, vitorlázó géppel kezdtük, majd elvittek bennünket Békéscsabára, ahol MÉMRSZ-es (Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztériumi Szolgálat) oktatókkal repültünk. Mindeközben azt is nézték, hogy kinek milyen keze van és persze azt is, hogy ki milyen habitus, hiszen mi alapvetően nem

kukacbombázónak, hanem katonai pilótának készültünk, ahol nem volt helye az önmegvalósításnak. Rendhagyó módon ide már az érettségi előtt felvételiznünk kellett, ahol szintén nagyon megtizedelődött a jelentkezők száma, aminek a végén alig több mint húszan kezdhettük el a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolát. Az első év az Szolnokon volt - ahol én kiváló hallgató lettem -, majd ebből az induló csapatból tizenötünket kivittek a Szovjetunióba, akikből heten jöttünk úgy haza, mint végzett pilóták.

 

 

Zs.: Nem, én repülni akartam és némi túlzással azt is mondhatom, hogy teljesen mindegy volt, hogy ennek érdekében mi van körülöttem, így az sem „érdekelt”, hogy katona vagyok. Nekem huszonnégy ejtőernyős ugrásom van, mert az kötelező a vadászpilótáknak, de a számomra az összes ilyen ugrás felért egy öngyilkossággal, annyira nem élveztem. Miközben mindent tudtam, mégsem értettem, hogy mi a jó abban, hogy kiállok a MI 8-as ajtajába és kiugrom 2000 méter magasból. Ma azt mondom: huszonnégyszer lettem öngyilkos azért, hogy vadászpilóta lehessek. Visszatérve: nyilván, akit degradáló atrocitások értek a katonaság alatt, az másként élte meg az időszakot. Volt, hogy én is egy egész éjjel mostam fel a körletfolyósót és nem egyszer úgy beszéltek velünk és olyan hangnemben, hogy az ember zsebében enyhén szólva is kinyílt a bicska. Ugyanakkor ez utóbbira azt mondták nekem: vadászpilóta leszel, ahol adott esetben golyók süvítenek el majd a fejed mellett, de ezzel neked nem szabad foglalkozni. Csak arra figyelhetsz, hogy megrepüld azt a feladatot, elérd, teljesítsd a célt, amit lőj le, lődd ki vagy éppen dobd le oda azt a bombát, ahova kell.

Ha ez téged megvisel, akár a hangnem, akár a feladat akkor már most menj haza, mert nem vagy erre alkalmas. Megtanultam: bárhogy is adódik, bármi is történik körülötted, bárhogyan is beszélnek veled neked el kell tudnod vonatkoztatni mindentől, mert csak a feladatra koncentrálhatsz, mert ez a dolgod.

 

A repülés egy egészen különleges műfaj. Érdekes és talán kevesen gondoltak bele például abba, hogy az újszülött borjú azonnal lábra tud állni, ezzel szemben, amikor a madárfióka kikel a tojásból, őt a szüleinek meg kell tanítania repülni. Ha nem tanítják meg, akkor a büdös életben nem fog. Az

emberek esetében is a repülés az evolúció egy teljesen más szintje, amit meg kell tanulni, mert az nem jön csak úgy magától, ezt sem lehet genetikailag örökölni. Repülésoktatáskor egy évtizedeken át két dimenzióban élt „agyat” egy harmadik dimenzió befogadására kell megtanítani. Ha ez sikerül, akkor egy konkrét cselekvés közben is elég lesz a periférikus látásom ahhoz, hogy az agyam vezérelje azokat a mozdulatokat, ami által tudom, hogy mikor merrefelé kell nyúljak, mozduljak és azt milyen erővel tegyem. Gondoljunk csak bele, hogy egy háromdimenziós helyzetben a repülőgép állásától függően a kezelőszervek funkciói 90 fokonként változnak. Ezt nem elég csak megtanulni, hanem készségszinten kell tudni. Ennyi év tapasztalattal a hátam mögött már abból meglátom, hogy kiből milyen pilóta lesz, ahogy a repülőhöz megy vagy odafent levegőben milyen mozdulatai vannak.

 

 

Zs.: Nem gátoltak, de nagyon nem örültek neki, hiszen egyedüli gyerekük vagyok és nagyon féltek, hogy elveszítenek. Szóval nagyon nehéz volt elengedniük Kirgizisztánba, a kínai határtól 250 kilométerre Közép-Ázsiába. Ahonnan aztán olyan leveleket írtam haza, hogy az édesanyám azt mondta: kisfiam, inkább ne írjál, mert ezek miatt egyszer elvisznek minket.

 

 

Zs.: Akkor nagyjából harminc-negyven évvel visszább voltak, mint mi, akik köztudottan a legvidámabb barakk voltunk. Egészen más szemmel néztek ránk és ítéltek meg minket, azt gondolták leginkább, hogy minket magyarokat, illetve az összes szocialista blokkhoz tartozó államot ők, pontosabban a Szovjetunió látja el élelemmel.

 

 

Zs.: Igen, ugyanis sehogyan sem tudták kimondani a Jenő nevet, egészen pontosnak az „ő” betűt. Ennek köszönhetően voltam én minden „Jenyu, Jenyo” végül is Jefgenyíj lettem, ami a Jenő orosz megfelelője és ennek a becézett formája a Zsenya. Látszólag ez nem egy nagy történet, viszont a

repülés-oktatásban jelentősége van. Ugyanis a beszéd gyorsaságával és hangerejével az adott cselekvésnek a sürgősségét is alátámasztják. Szóval az oroszok számára muszáj volt valami számukra is értelmezhető nevet találniuk nekem.

 

 

Zs.: Igen visszakerültünk Kecskemétre, ahol hadnaggyá avattak minket, majd idehaza megtanultuk a magyarországi repüléshez szükséges vonatkozásokat, ezek után vezényeltek el csapatokhoz, én Pápára kerültem.

 

 

Zs.: Ameddig én állományban voltam, addig tudtunk eleget repülni, később való igaz, hogy jelentősen csökkent a repülhető órák száma, aminek okán sok tragédia is történt.

 

 

Zs.: Anno volt egy úgynevezett GERECSE fedőnevű belső hadművelet, ami a honvédség létszámát volt hivatott drasztikusan, egyharmadával csökkenteni. Ez mindenkire vonatkozott, úgyhogy, ha egy csapatnál volt tizenöt pilóta, akkor abból csak öt maradhatott. Lesújtó volt, hiszen ezer emberből, aki vadászpilóta lesz, lett vagy megpróbált már valamilyen szinten az lenni, közülük a végén csak egy maradt vadászpilóta. Mellőlem is elpörgött egy csomó ember és annak idején a Gerecsével ismét egy ilyen szituációba kerültünk. Ennek belső műveletnek lett az áldozata az a pilótatársam is az, aki nekem a példaképem volt és akkor én is elkezdtem gondolkozni az életemen. Mi lesz velem akkor, amikor negyven éves leszek és ajtót mutatnak? Mihez kezdek, mihez értek, hogy fogok beilleszkedni a polgári életbe? Mert akkor még nem volt kedvezményes nyugdíj. Katonaként, pilótaként egy belterjes életet éltünk. Volt ruhapénz, szolgálati lakás, a barátaink is katonák voltak. Egyik hétvége éles készültséggel, a másik tartalék-készültséggel telt, amikor otthon kellett lenned. A maradék időt, hétvégét az ember azzal töltötte, hogy meglátogatta a saját vagy a felsége szüleit, akik az ország különböző szegleteiben éltek. Talán én voltam abban az időben az egyetlen pilóta, aki önként felállt, pedig ekkor már MIG-23-ra voltam előjegyezve, mint magasabb géposztályú pilóta. Ekkor 1990-et írunk.

 

 

Zs.: Először úgy volt, hogy a megyei rendőr-főkapitányságon helyezkedem el, de végén a városihoz kerültem. Az volt a terv, hogy beiratkozom a jogi egyetemre és ezen a vonalon megyek tovább. Nagyjából végig sem gondoltam a dolgot, úgy voltam vele, hogy egyenruha ez is meg az is. Nem

kellett hozzá sok idő, hogy szembesüljek a mindennapok valóságával szervezeten belül és kívül is, ezért leszereltem. A tatabányai bányák robbanóanyagát őrizte egy csapat, ide kerültem váltásparancsnoknak. Két diplomával enyhén szólva is túlképzett voltam ehhez.

 

 

Zs.: Amíg kint voltam a Szovjetunióban, tanultam és orosz nyelv- és irodalomtanár diplomát szereztem, ami elég ironikus, ha arra gondolok, középiskolás koromban azért jelentkeztem pilótának, hogy ellógjak egy orosz dolgozatot. (nevet)

 

 

Zs.: Egy rövid időre igen, aztán sok minden mást csináltam, használt autó kereskedelemmel foglalkoztam, majd az építőiparban tevékenykedtem. De később voltak más kereskedelmi kitekintésim is – ez ment nekem – foglalkoztam édesipari termékek nagykereskedelmével, de mezőgazdasági gépeket is hoztam be Ukrajnából. Aztán ezt az életet nagyon megsínylette az egészségem és felhagytam velük.

 

 

Zs.: Az az igazság, hogy úgy éreztem, hogy valahol megcsalt engem ez a hivatás. A kislányom megszületésének másnapján lezuhant egy fiú, aki harminc éves volt, ráadásul előttem szállt fel, végighallgattam a rádiózását, mert én voltam a repülésvezető-helyettes. Az eset után egy kicsit meghasonultam. A Malév ebben az időben iszonyúan tele volt pilótákkal, annyira, hogy még hozzánk is hoztak Aktyubinszkban végzett fiúkat, mert nem tudták foglalkoztatni őket. Túl azon, hogy a Malévnál akkor nem volt felvevőpiac, számomra egy utasszállító gép vezetése unalmas dolognak tűnt, nem csak azért, mert nem éreztem benne a kihívást, hanem azért is, mert ez egy állandó vándorlással járó élet. Az ember nehezen tudja kiszámítani, hogy másnap hol ébred, ritkán láthatja a családját, amit én viszont nem akartam bevállalni, mert nagyon családcentrikus vagyok.

 

 

Zs.: Jakabszálláson volt egy repülőnap, ahova én is elmentem a saját gépemmel és ott, miközben néztük a bemutatókat, elkezdtem mondani, hogy aki fent van a levegőben az éppen most mit csinál. A tömeg egyre gyűlt körülöttem, mindenki nagyon élvezte az előadást, azán valahonnan egy

mikrofon is került a kezembe. A végén pedig nagyon megtapsoltak, szóval szuper jó sikerélmény volt. Ezt követően Nádas Tamással, aki fiatal műrepülő reménység volt, vele jártam bemutatókra, ahol én kommentáltam a légi kunsztjait és másokét. Ezeket a közvetítéseket folyamatosan fejlesztettem és kiegészítettem egyéb repülős tartalmakkal is. Később ennek nyomán csináltuk meg Tomival együtt a „Legendák a levegőben” című programsorozatunkat is.

 

Mostanság áprilistól augusztusig járom az ilyen eseményeket, nem csak idehaza, hanem a környező országokban is, ahol sokszor az adott ország nyelvén kommentálok vagy éppen két nyelven.

 

 

Zs.: Sokat jártunk együtt minden felé, majd nekem sorban jöttek magánéleti válságok és úgy döntöttem, ahhoz, hogy egy kicsit helyre rázódjak, levegőváltozásra van szükségem és ezért négy hónapra kimentem Amerikába. Miközben kint voltam, Tomi lezuhant és nem sokkal később egy másik pilótatársa is, úgyhogy ez enyhén szólva sem volt túl jó időszak.

 

Nádas Tomihoz tragédiája után Vári Gyula műrepülő pilóta keresett meg, és vele voltak Tomihoz hasonló bemutató projektjeink. Az egy másik műfaj, más típusú gép is volt - JAK-52 -, de ezt is megtanultam, belerázódtam.

 

 

Zs.: Zsolttal Tökölön egymás melletti hangárban állnak a gépeink, ennek köszönhetően barátkoztunk össze. Zsolt tudta, hogy mit csinálok, el is jött több bemutatóra, amit én kommentáltam. A barátság az évek során odáig fejlődött, hogy Szegeden már együtt is vezettünk műsort. Az ismeretségünk tehát nem tegnap kezdődött, a kapcsolatunk pedig ma már túlmutat a reptéri barátságon. Tulajdonképpen, amikor a Simflite megvalósult, adta magát, hogy a programok keretében csináljunk egy talk show jellegű műsort is. Azóta számos pilóta vagy a repülésben érintett vendégünk volt, például Szabó „Topi” Zoltán, Varga Ferenc ezredes, aki nekem főnököm volt vagy éppen Kositzky Attila altábornagy, aki nemcsak évtizedekig repült, hanem több könyvet is írt a vadászpilótákról. Volt olyan előadás, ahol nyolcvanan voltunk és hat órán keresztül tartott, de a székét senki nem mozdította el, annyira lekötötte hallgatóságot a téma. Számomra ez egy nagy szakmai kihívás, új szerepkör volt, hiszen itt én nem elsősorban beszéltem, hanem leginkább kérdeztem. Azt szerettem volna, ha a pilóta mögött a vendégeink az embert is megismerik a történeteik közben. Óriási volt, amiről ma is azt gondolom, hogy ez több volt, mint sikerélmény.

 

 

Zs.: Erre hadd válaszoljak egy történettel: Kilián Nándor vezérőrnagy, aki egykor a Magyar Honvédség légierő haderőnem szemlélője volt, felkért, hogy legyek a Kecskeméti Repülőnap merevszárnyú kommentátora. Jegyzem meg: ilyenkor jellemzően van egy úgynevezett forgószárnyú kommentátor is.

 

 

 

Zs.: Több hetet, de ez az esemény nagyságától függ. Egy olyan horderejű programra, mint amilyen a kecskeméti, minimum három hetet készülök.

 

 

Zs.: Amikor elvállaltam, akkor azt mondtam a Kiliánnak: nem venném túl katonásan sarkosra ezt a feladatot, inkább könnyedebbre hangolnám. Mire a vezérőrnagy azt válaszolt: Zsenya, miről beszélsz, ezért hívtunk téged.

 

Ekkor éreztem azt, hogy megérkeztem. Ez egy nagyon jó érzés volt, mindazonáltal, hogy benne van tizenvalahány évem ebben a munkában, de megérte. És bármennyire is exhibicionista alkat vagyok és bármekkora a rutinnal vérteztek is fel az elmúlt évek - legyen az egy sétarepüléses hétvége vagy egy Kecskeméti Repülőnap - én még mindig „halálra izgulom magam” azon, hogy minden jól sikerüljön.