Riha Zsófia – pszichológus, életmód szakterapeuta

Eltérően a többi interjútól, nem a Simflite enteriőrje keretezi a mostani beszélgetést, hanem Zsófi rendelőjében találkozunk. Érkezésemkor egy szobába invitál, melynek nagysága nem engedi elveszni az embert a térben. Tulajdonképpen pont olyan, amilyet legtöbben elképzelünk egy ilyen terápiás helyiségről - benne amolyan kötelező elemként két fülesfotel, köztük egy kis kerek asztal, rajta lámpa, melynek fénye barátságos hangulatot árasztva folyik le a földre. Miközben Zsófira várok, megmosolygom magam, mert eszembe jut, hogy akárhányszor pszichológussal készítek interjút, minden egyes esetben ugyanaz az érzés és kérdés fogalmazódik meg bennem a beszélgetés elején: ki kérdez kit?

A spontán szerepcsere dilemmája gyorsan elillan és hamar a dolgok sűrűjében és Zsófi életében találom magam. Beszélgetőtársam pályája a világot jelentő deszkákról indul, de már életének ebben a korai szakaszában is tetten érhető volt benne egy jó értelemben vett lélekvándorlás – meséli -, ami végül egy teljesen más hivatás felé fordítja.

Barna András (B.A.).: Színésznőként indult a pályád. Azt gondolom, hogy ez azok közé a hivatások közé tartozik, amihez az embernek nem elég csak elhatároznia magát, hanem szükséges valami plusz, ami benne van a személyiségében vagy a környezete inspirálásban. Nálad melyik volt a kettő
közül vagy volt egy harmadik indok?

Riha Zsófia (R.Zs.).: A szüleim művészemberek voltak, színházban dolgoztak, így én is ebben nőttem fel, szóval számomra könnyű volt ebbe belesodródni. Az is vitathatatlan, hogy volt rá érzékenységem is. A szüleim nagyívű és komoly pályát tudhattak maguk mögött mindemellett nagy nevű, Kossuth-díjas művészek között voltam gyerek, emiatt viszont mindig volt egy kisebb értékűség bennem, ami később szorongást hozott elő. Ez simán adhatta azt, hogy egy szorongó, érzékeny tehetséges ember elmegy a színészet irányába, hiszen a színpadon másnak lehet lenni. Nekem a Gór-Nagy Mária színitanoda adta meg az alapot ahhoz, hogy később színész legyek. Játszottam színházban, filmben és nagyon sokat szinkronizáltam is. Ez utóbbit nagyon imádtam, persze akkor még létezett a Pannónia Filmstúdió. 

B.A.: A szüleid melyik művészeti vonalat képviselték?

R.Zs.: Zeneművészek voltak. Az édesanyám – akinek a nevét a mai napig ismerik a színházi világban - zongora, az édesapán ütőhangszer művész volt az Operettszínházban, majd később tanított is.

B.A.: Visszatérve: mondhatni, hogy a karriered idáig sima ügynek néz ki. Hogy lett ebből más irány?

R.Zs.: A színészet mellett voltak kitekintéseim, elkezdtem természetgyógyászatot tanulni. Itt volt egy pszichológia tanárom, aki nagyon megérintett, annyira, hogy még egyéni terápiára is eljártam hozzá. Egy idő után azt mondta, pontosabban nekem szegezte a kérdést: „Zsófi én már nem tudok neked mit mondani, nem akarsz pszichológiát tanulni?” Tulajdonképpen az ő inspirációjára jelentkeztem a pszichológia szakra és lettem színészből pszichológus. Ezt a váltásomat úgy szoktam definiálni, hogy én sokkal nagyobb teret és lehetőséget kaptam pszichológusként, mintha színész maradtam volna. Mely utóbbiról azt gondoltam: hogy lehetek jó színész, de azt is tudtam, hogy a legjobb nem. 

B.A.: Még egy kérdés és aztán elengedem szálat: aki kitanulja a színészmesterséget, az – nyilván van ellenpélda is – nehezen engedi el ezt a hivatást. Megértve az indokaidat, neked mennyire volt nehéz a váltás?

R.Zs.: Színészként egyetlen egy utam lehetett volna, ha elmegyek vidékre játszani, jó messze az „édesanyám nevétől”, hogy engem önmagamért értékeljenek. Voltak kisebb próbálkozásaim és hívtak is játszani, de valahogy mégsem működött ez a vonal. Mensáros László a tanárom volt, aki
egyszer azt mondta nekem: „fiam maga nagyon tehetséges, de lelkileg túl érzékeny”. Azt gondolom – és azt hiszem ez az igazi válasz a kérdésedre -, hogy én nem akartam annyira ezt a szakmát úgy, mint más. Nem tudtam úgy küzdeni és nem akartam bármit vagy mindent megtenni azért, hogy színész lehessek. A pszichológiáért viszont már mindent megtettem, aminek leginkább a határterületei vonzottak. Tehát én többek között életmód-szakterapeutaként is végeztem, szóval nem csak az egzakt pszichológia érdekelt. 

B.A.: Kicsit előre szaladtunk az időben, valahol ott tartunk a kronológiában, hogy pszichológus lettél.

R.Zs.: A diploma után sok-sok szakirányú következett és mivel személy szerint az én alapproblémám is a szorongás volt, ezért ezzel a területtel kezdtem el foglalkozni. Félig viccesen azt szoktam mondani - miközben ez nem is annyira vicces -, hogy Woody Allen óta mindenki szorong és Xanaxon él. 

B.A.: A szorongásnak vagy a félelemnek számos kiváltó oka lehet. A sötétben ugyanúgy félhetünk vagy szoronghatunk, mint mondjunk repülőn.

R.Zs.: A félelem egy eredendő, ősi emberi érzés, amivel önmagában semmilyen probléma nincsen. Hiszen egykor félni kellett a mamuttól, a vulkánkitöréstől és sorolhatnám. Tehát nekünk van egy ősi félelemtudatunk, amivel egészen addig nincsen gond, amíg ezt a helyén tudjuk kezelni, vagyis tudunk rá megoldást találni a pánik helyett. Akkor van probléma, ha valaki egy helyzetben tehetetlenné válik és lefagy – ahogy Selye János mondta: „Üss, fuss vagy fagyjál le” -, mert az emberek nagy része nem találja az adott nehéz helyzetben a megoldást. Ebből lesz pánik és szorongás, vagyis előáll egy tehetetlenségi állapot. A kérdés általánosságban az, hogy egy ilyen szituációban aktív cselekvő vagy passzív elszenvedő vagyok-e. Ha ez utóbbi áll elő, mint rossz cselekvési minta, akkor kell egy segítő szakember, aki elmagyarázza a miértet. Ennek az állapotnak ugyanis van egy agy-biokémiai, hormonális lefutása is. Ha megérti a kliens, hogy a tehetetlensége ezt a működés módot váltja ki belőle, akkor ezután tudunk tenni azért, hogy ezt a lefagyott állapotot megszűntessük és aktív cselekvő legyen.

B.A.: Egyébként általánosságban mennyire jellemző ránk, hogy szorongunk?

R.Zs.: A szorongás a félelemnek azon mértéke és foka, ami tehetetlenné tesz és gondolatilag alkalmatlanná arra, hogy adott helyzetben bármit tudjak tenni. Induljunk ki onnan, hogy ennek a legelső foka a stressz. A stressz kell ahhoz, a kortisol nevű hormonnal megfűszerezve, hogy fent tudjak lenni, cselekedni, dolgozni tudjak. Ennek van egy egészséges mértéke, ezért a stresszel alapvetően nincsen gond. Amivel van az, ha ez „túl van tolva”, ha már nem tudjuk uralni és ebből mondjuk lesz egy pánikbetegség. Tehát a túltolt stresszből lesz a szorongás és ennek különböző fóbiái az említett pánikrohamon kívül a például a tértől, magasságtól, mélységtől való félelem is, vagy éppen aviofóbia. A stresszt le tudjuk vezetni például sporttal vagy egyéb más tevékenységgel és ezek segítségével, ha ki tudunk lazulni egy nap után, akkor az egy jól működő élet. Ellentétben azzal, hogyha a szűkebb és tágabb környezet már annyit vár el valakitől, hogy nem ura a saját életének. Emiatt belekerül egy mókuskerékbe, ami egy állandó napi szorongás-mennyiséget, stresszhormont okoz – amit úgy hívunk, hogy generalizált szorongás - és itt már nem tudja az egyén kezelni a problémáját. Ehhez a feloldásához viszont már szakember kell.

B.A.: Cizellálja a helyzetet az, hogy a földön vagy a levegőben vagyunk? Hiszen a szó valós és átvitt értelmében is földhözragadtan élünk. Ennek okán egy földi pánikhelyzetben azt gondolhatjuk, hogy a menekülő utak száma „végtelen”, szemben a repülővel, ahol egy „szivarban ülünk” tízezer méteren és ahol ezt az alternatívát ab ovo nem valósíthatjuk meg. 

R.Zs.: Félig viccesen azt szoktam mondani az Aviofóbia tréningeken, hogy a hüllőagyunk, vagyis a kisagyi terület azt nem érti, hogy mit is keresünk fent a levegőben. Amikor az ember pánikol - és ez lehet egy földi közeg is – sokszor bebújik a sarokba, mint egy kisegér, mert itt sem találja a megoldást. A levegőben ez egy hatványozottabb megélés – ahogy te mondod, ott ülünk egy „szivarban”, egy csőben, egy duplán zárt térben -, ahonnan akkor sem tudunk kilépni, ha van vészkijárat, csak akkor, ha kényszerleszállt a gép. Először is azt kell elfogadni, hogy nem kell mindenkinek repülni. Mindig a motiváció a fontos. Egy repüléstől eltérő példával élve: eldönthetem azt, hogy engem nem érdekel az autóvezetés, ezért nem lesz jogosítványom, de nem érdekel, mert tudok közlekedni autó nélkül is. Visszatérve a repüléshez: eldönthetem, hogy nem fóbia vagy félelem okán nem repülök, hanem azért, mert ez engem nem vonz és nem érdekel. Ezek az egészséges működések. Ezzel szemben ott van a szorongásos helyzet, amikor például valaki már hatszor-nyolcszor sem megy át az autóvezetés vizsgán, annak kilencedszerre sem fog sikerülni, mert ott van benne egy fel nem oldott eredendő szorongás. Mindig az a lényeg, hogy mi az, amit legbelül érzek mi az, ami feszít. Hogy azért nem repülök, mert attól rettegek, hogy az a gép biztosan le fog zuhanni vagy azért nem, mert engem pont nem érdekel, hogy repülővel jussak el a-ból b-be. Ez nagy és alapvető különbség. Egyébként az aviofóbia tréning pont azért jött létre, hogy felszínre hozzuk azt, hogy az adott résztvevő, aki szeretne repülni ilyen-olyan okokból, vajon miért nem mer. Például azért nem, mert gyerekkorában mondjuk a mellette ülő anyukája is félt? Vagy éppen azért, mert gyerekkorában volt egy kiszolgáltatottsági élménye edzővel, szülővel stb. és alkalmatlannak élte meg magát?

B.A.: Már lassan egy éve megy ez a nagyon népszerű kurzus. Találkoztál tipizálható okokkal?

R.Zs.: Egyetlen egy okot nem fogok tudni megjegyezni vagy kiemelni, lévén, hogy mindenkinek más az előtörténete. Többen vannak olyanok, akik gyerekkorból hoznak magukkal triggert, kiváltó okot, másoknak volt egy olyan tehetetlenségi megélése, mint például egy nagyon komoly turbulencia, amikor a gépnek muszáj nagyon gyorsan négy-ötszáz méter is süllyednie nagyon rövid idő alatt. Egy ilyen helyzetben előjöhetnek olyan belső, addig fel nem tárt szorongások, ami ekkor kulminálódik. Nagyon sokan vannak olyanok, akik ehhez hasonló helyzetekről számolnak be. Elmesélik, hogy az egyik percben még minden rendben volt, majd egyik pillanatról a másikra megváltoztak a légköri viszonyok és ők is. Ehhez még szinte minden esetben hozzáteszik, hogy azt sem tudják, ki vezeti a gépet, ami egyértelműen azt jelenti, hogy „vészhelyzeti” szituációba bevonják a bizalom- bizalmatlansági faktort is. Például, ha valaki a földi létben egy csúcsvezető és ráadásul egy „kontrollos ember” is, egy ilyen helyzetben kontrollvesztett lesz, teljesen el tud veszni a helyzetben, kétségbeesett lesz, mert nem tud mit csinálni. Ebből is látszik, hogy nagyon sok dolog megbújik a háttérben. Ezért ezeken a tréningeken nagyon sok okot kell feltárni a résztvevőknek ahhoz, hogy rátaláljanak önmagukra.

B.A.: Bár nem vagyok érintett, de én is voltam egy ilyen kurzuson, ahol rengeteg információ hangzott el, a gép felépítésétől kezdve a felhők formáján át a lelki tényezőkig. Némileg költői a kérdés: ezek az információk oldanak? 

R.Zs.: Az információ, a tudás mindig oldja a félelmet, a szorongást és a stresszt. Nem véletlen, hogy ezek a tréningek úgy vannak felépítve, hogy ilyenkor mindig van ott egy kapitány, egy légiutas-kísérő és én, aki megpróbálja kinyitni ennek a lelki hátterét az emberek előtt. Ha csak technikai információkat kapnának a résztvevők, az nem lenne megnyugtató viszont szükséges és ugyanígy, ha csak a lelki oldalt vennénk górcső alá, az is kevés lenne. Ilyenkor nem mellesleg kiderül az is, hogy a stewardess-ek sem csak kávét főzni tudnak. Szólva az információk komplexitása ad vagy adhat kinek-kinek a kérdéseire választ.

B.A.: Közbevetőleg: Te miként vagy hogyan csatlakoztál ehhez a csapathoz?

R.Zs.: Nagyjából egy évvel ezelőtt az Aeroparkban találkoztam Zsolttal, akivel általános iskolai osztálytársak voltunk és ahogy az ilyenkor lenni szokott, megpróbáltuk zanzásítva összefoglalni azt a negyven évet, amióta nem találkoztunk. Ennek során derült ki, hogy én többek között a szorongásos területekkel foglalkozom, ő pedig elmesélte a Simflite történetét és az aviofóbia tréning ötletét, ez volt a közös metszéspont. Most már több mint egy éve mennek ezek a kurzusok a hátunk mögött nagy sikerekkel.

B.A.: Ott tartottunk, hogy légiutas-kísérők nem csak kávét főznek. Akikről én egyébként azt gondolom, hogy a repülőgép fedélzetén – kis túlzással - ők a legnagyobb problémamegoldók. 

R.Zs.: Egy krízishelyzetben nyilván mindenki teszi a dolgát, de azt talán kevesen tudják, hogy a légiutas-kísérők nagyon komoly pszichológiai oktatásban részesülnek és kríziskiképzéseken is részt vesznek, pontosan azért, hogy tudjanak pánikhelyzeteket kezelni. Hiszen egy nagyobb vagy váratlan süllyedésnél a fedélzeten nem egy ember fogja majd azt érezni, hogy ő most akárhogy is van, de azonnal kiszállna a repülőből. Jegyzem meg: számomra külön öröm ezeken a tréningeken, hogy a légiutas-kísérők mindig ott vannak az én előadásaimon, mégpedig azért, mert a sok éves gyakorlatuk ellenére is mindig tudnak valamit hozzátenni a hallottakból a saját tapasztalataikhoz. 

B.A.: Ma már egy sor jó értelemben vett pótcselekvéssel el lehet terelni a figyelmet egy repülésről. Felszolgálnak ételt-italt, lehet filmet nézni stb. Ennek ellenére van, aki ezt a fóbiát nem tudja elengedni?

R.Zs.: A valódi aviofóbiás már három hónappal korábban benyomja magán a pánikgombot. Tulajdonképpen úgy ül föl a gépre, hogy annyira zárt idegi és érzelmi állapotban van, hogy szinte megközelíthetetlen.

B.A.: Függetlenül attól, hogy kinek mennyit kell repülnie? Értem ezalatt, hogy ha valakinek sokat, akkor annál szinte ez a gomb állandóan be van nyomva?

R.Zs.: Számos olyan résztvevő volt már nálunk, akik a munkájukból kifolyólag egy hónapban akár többször is repülnek, de ezt mondjuk csak gyógyszerrel és alkohollal tudják elképzelni – ami a lehető legrosszabb párosítás, mert az illető teljesen kiüti önmagát. Ezzel pedig vészhelyzet esetén teljesen alkalmatlan lesz a közösségi felelősségvállalásra, mert a stewardess nem számíthat rá. Talán sokakban nem tudatosul, de az ember nagyon önző lesz, amikor repül, mert csak önmagára gondol, hogy csak ő élje túl vagy ha a családjával van, akkor legalább ők éljék túl. Senki nem gondol eredendően arra, hogy repülni egy közösségi felelősségvállalás is.

B.A.: Némileg öv alatti kérdés következik: te hogy állsz a repüléssel, neked vannak averzióid?

R.Zs.: Két markáns történettel tudok erre válaszolni, ugyanakkor soha nem féltem a repüléstől. Kisgyerekként hosszabb ideig kint éltem az édesanyámmal Németországban és azt a gépet, amivel végleg hazajöttünk volna, lekéstük és az a gép lezuhant. A másik, amikor 1986-ban azon a napon repültem ki Moszkvába, amikor a csernobili katasztrófa megtörtént. Emiatt nyolc órán keresztül keringtünk a levegőben, mert sehol nem engedték leszállni a gépet, de mi fent erről semmit sem tudtunk. Ezeket csak azért meséltem, mert nagy valószínűséggel két ilyen eset után az ember már nem biztos, hogy akar repülni. Azt szoktam mondani, hogy azokat a pánikhelyzeteket, amit azok a dolgok gerjesztenek, hogy „egyszer már megtörtént és még egyszer meg fog” indukál, azokat felejtsük el és ne készítsünk előre katasztrófafilmet. Az utcára sem úgy megyünk ki, hogy ott majd elüt egy autó, vagy autóba sem ülünk úgy, hogy félnénk a karambol lehetőségétől. Ha erről az oldalról nézzük, akkor a többség is egyetért velem abban, hogy ez nem életszerű gondolkozás. Egyébként a távoli jövőben azt tervezzük, hogy mindazokkal, akik elvégezték az aviofóbia tréninget, elmegyünk együtt repülni úgy, hogy mi is fent leszünk a fedélzeten, ami egészen biztos egy rendhagyó élményt ad majd a résztvevőknek és persze nekünk is. 

B.A.: Mondjuk száz fóbiás esetet felvinni igazi kihívás lesz.

R.Zs.: Az lehet, de itt majd bebizonyosodik, hogy tudtunk-e valóban hatni és valóban jól mondtunk-e el mindent, amit tudtunk ezzel a dologgal kapcsolatban. Nem tartok attól, hogy nem, hiszen a kurzusaink után rengeteg pozitív visszajelzést kapunk, amik arról tanúskodnak, hogy a résztvevőink 80 százaléka a tréning elvégzése után rendszeresen és gondok nélkül repül, ami azt hiszem egy nagyon jó és komoly eredmény.